Ügyelni vagy nem ügyelni?

“…: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?”
(W. S.)

Azt hiszem, hogy most már egyértelmű, hogy az egyik – legtöbb ember (állatorvos és állattartó) érzéseit és gondolatait – megmozgató témakör az állatorvosi ügyelet kérdése. Éles kontrasztot mutat a régmúlt állategészségügyi „félkatonai” szervezetének ügyeleti rendszere, és a jelenkor. Szintén éles kontrasztot mutat a humán egészségügy ügyeleti rendszere, és az állatorvoslásé. Mik a legfontosabb megállapítások, amiket tehetünk, ha az ügyelet kérdéskörével foglalkozunk?

1.) A régmúlt számára természetes volt, hogy az állatorvoslás szolgálat, ezért természetes volt az is, hogy a szolgálat idején időnként ügyeletet is kell ellátni. Ezen tevékenységet általában külön díjazás nem honorálta, az állatorvosok szinte kivétel nélkül önállóan dolgoztak, önfoglalkoztatóként, ezért speciális munkajogi, illetve finanszírozási problémát nem jelentett számukra ez az élethelyzet. Az állatorvosi önfoglalkoztató kevésbé kötődött konkrét munkaidőhöz, ekkor a gender-eltolódás még bőven a férfiak irányában működött, a szakma szinte mindig családfenntartó pénzkereseti tevékenységként szolgált. Az éjszakai, illetve hétvégi esetek túlnyomó többsége indokolt hívás volt, az ügyelet inkább fizikai megterhelést jelentett, mint mentális terhelést. Az állatorvosok többsége hatósági feladatokat is ellátott, a hatósági ügyelet mellett szinte „automatikus” volt a gyógyító ügyelet elvégzése is. Az egy járásban dolgozók között – a még csak gyermekcipőben járó versenyhelyzet miatt – jó kapcsolat és szinergikus együttműködés alakult ki. Az állatorvos társadalmi megítélése ekkor még a humán orvos társadalmi rangjához állt közel, ezért az élethelyzetek, a szakmát jellemző fogalmak is hasonlóak voltak ebben a két társadalmi csoportban.

2.) Az elmúlt néhány évtizedben (lényegében a rendszerváltozás óta) látványos változások történtek mind az állatorvoslásban, mind az állatorvoslás társadalmi megítélésében, az állatorvoslás – mint „termék” – fogyasztói szokásaiban. Az állatorvoslás lényeges szakmai fejlődésen ment keresztül, uralkodóvá vált az állatfajonkénti specializáció. Ma lényegében a praxisok nagyobb része már nem foglalkozik minden állatfajjal, a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy vannak lényegében kisállatos, lovas és haszonállatos praxisok. Időnként vannak átfedések, de egyre inkább erőteljes lesz a tendencia, hogy a praxisok többsége nem akar, és nem is tud egyenlő színvonalon ellátni különböző állatfaji kategóriákat. Mindegyik praxistípusra eltérő jellemzők vonatkoznak, ezeket sem egymással összehasonlítani, sem egyik működési szabályait a másikra „ráerőszakolni” nem lehet. Elkezdődött az állatorvosok nagyobb praxisokban történő koncentrációja, ezek a praxisok a „vállalkozásból vállalattá” formálódás folyamatán mennek keresztül. Ez azt jelenti, hogy az ilyen praxisokban dolgozó állatorvosok már nem önfoglalkoztatóként, hanem tipikusan alkalmazottként (esetleg egyes esetekben alvállalkozóként) vannak jelen a munkaerőpiacon. Az alkalmazotti típusú foglalkoztatás pedig teljesen más helyzetet teremt(ett), mint a korábban szinte egyeduralkodó önfoglalkoztatás. Az alkalmazott a Munka Törvénykönyve szerinti szigorú szabályok szerint végzi a munkáját, a munkaidő beosztása és a javadalmazás is szigorú szabályok szerint történik. Ez a munkaadó számára kihívás, mert a régi reflexek, módszerek, financiális megoldások ebben a helyzetben – természetszerűleg – nem működhetnek. Az esetleges normál munkaidőn túli foglalkoztatás emiatt sokkal-sokkal alaposabb pénzügyi tervezést igényel, mint a régi időkben. A jelenkor a gender-arányt megfordította, már a hölgyek dominanciája jelentkezik az állatorvosi szektorban. Ez azt is jelenti egyben, hogy az állatorvoslás – mint pénzkereseti lehetőség – egyre inkább nem mint családfenntartó gazdasági tevékenység tölti be a szerepét a családok életében, hanem csökkentett módon, kiegészítő tevékenységként járul hozzá a családok létfenntartásához és életszínvonalának kialakításához. Ez egyben azzal is jár, hogy az állatorvoslás elindult a „hivatásból” „szakmává” válás útján. A régmúltban az állatorvosláshoz kötődő pátosz, altruista magatartás emiatt lényegében „kikopik”, és helyét egy realista, financiális, de valójában a XXI. században teljes mértékben érthető és elfogadható szemlélet váltja föl, mely a herriot-i aranykor álomvilágának életformájából a jelenkor ön- és családcentrikus – az állatorvosláson kívül is élményeket kereső – életformájába vezet: a kulcsfogalom a munka és szabadidő kényes egyensúlyának megőrzése. Az állatorvoslás és az „állatorvos, mint a társadalom tagja” egyre inkább veszít a korábban elfoglalt társadalmi pozíciójából, a „humán orvos” társadalmi pozíciótól távolodik, és a „szolgáltató vállalkozó” kategóriájához közelít. A csökkenő társadalmi megbecsülés, a piacvezérelt fogyasztói magatartás, a hangosabbá, primitívebbé és erőszakosabbá váló fogyasztói reakciók, a közösségi média által kiváltott, és pillanatok alatt széles körben elterjedő abúzusok pedig tovább erodálják a szakma – végzője számára – lelki megnyugvást és boldogságot kiváltó erejét. A szinte teljesen liberalizált szabad piac – az éles versenyhelyzet miatt – pedig nehézzé teszi a vállalkozások együttműködését, az elmúlt évtizedek alapvetően leszoktatták erről az állatorvosi vállalkozások döntéshozóit, hiszen az (volt) a tapasztalatuk, hogy az egyéni versenyelőnyök szinte mindig felülírták az egymás közötti egyeztetéseket, megállapodásokat, „gentlemen’s agreement”-eket. A szakma atomizálódott, a szakmán belüli önszervező erő (és ezzel néha úgy tűnik, hogy az igény is) látványosan lecsökkent. Úgy tűnik elsőre, hogy a kötöttségektől való mentesség segíti a piachoz történő alkalmazkodást, és segíti a vállalkozások működőképességének megőrzését – de valójában ez nem igaz.

Csak egy megfelelő mértékben önszerveződő, önszabályozó és együttműködő szektor képes egyedül arra, hogy a fogyasztói minőség érzését általánosságban javítsa, és a szektor jövedelmezőségét – a szektort alkotó vállalkozások együttműködésével – pozitív irányba módosítsa.

3.) Miért nem lehet ügyeletet szervezni? Azért, mert az állatorvos – törvény szerint – nem kötelezhető szolgáltató ügyeletre. Azért, mert az állatorvos – ha önfoglalkoztató – akkor nem tudja kipihenni magát, nem tud a normál munkaidőben a saját munkájára koncentrálni, nem tud szabadidejében a családjával lenni. Azért, mert a napi munkaideje annyira leterheli, hogy elveszíti szakmája szeretetét, és elindul a kiégés útján. Azért, mert az ügyelet fogalma is átalakult, mivel a mai világban könnyen elérhető személyében az állatorvos, a beérkező rengeteg telefon pedig túlzott és értelmetlen mentális terhelést jelent számára. Azért, mert az állatorvos – ha alkalmazott – munkaideje az utóbbi időben látványosan megdrágult, a Munka Törvénykönyve szerinti alkalmazás költségei pedig nagyon magasak. Azért, mert az ügyeleti munka a normál napi működés elől veszi el az erőforrásokat, a Munka Törvénykönyve alapján ledolgozható munkaórák és kiadandó szabadnapok szerint. Azért, mert aki ügyeleti szolgáltatást nyújt, és ezen szolgáltatás fenntarthatóságát a napi „rendes” működésből finanszírozza, az árhátrányba (és ezzel versenyhátrányba kerül) az ügyeletet nem nyújtó vállalkozásokkal szemben. Azért, mert az állatorvos – ha részfoglalkozású – pont azért választja a csökkentett munkaidőben való munkavégzést, mert az élethelyzete ezt kívánja: nem családfenntartó, hanem kiegészítő tevékenységként tekint az állatorvosi szakmára, arra pátosz helyett, pragmatikusan tekint. Azért, mert az állat – papíron – nem tartozik egyetlen állatorvoshoz, egyetlen praxishoz sem. Hazánkban az elvégzett állategészségügyi szolgáltatás a kedvtelésből tartott állatoknál, illetve a nagyállatok egy részénél (a nagy létszámú állattartó telepek kivételével), minden esetben eseti jelleggel, regisztrált ügyfélkapcsolat nélkül történik. Emiatt nem lehet az ügyeletet „valakinek”, pl. saját ügyfeleknek nyújtani, hiszen nincs hivatalosan „saját ügyfél”.

Az ügyelet megszervezettségének hiánya az állatorvostársadalom szervezettségének a hiányát is jelenti egyben.

4.) Miért lehetne mégis ügyeletet szervezni? Mert az állatorvoslás egy speciális szolgáltató tevékenység. Mert az állatorvoslás nem egyszerűen egy business típusú szakma, hanem egy segítő típusú szolgáltatás. Mert az állatorvosi szolgáltatás – a tevékenység orvosi jellege miatt – mindenképpen összehasonlításra kerül a humán orvosi szolgáltatással, az ügyfelek által. Mert az állatorvoslás – a pénzkereseti lehetőségen túl – egy segítő erkölcsi hozzáállást is jelent, és ezirányban a fogyasztói elvárás is létezik. Mert az ügyelet megszervezettségének hiánya az állatorvostársadalom szervezettségének a hiányát is jelenti egyben. Mert jelenleg az állatorvoslás semmilyen mértékben nem kelti egy egységes szektor képét: nem tűnik úgy, hogy az állatorvosi vállalkozások közös érdekek mentén szeretnének, illetve képesek egymással együttműködni a szolgáltatási színvonal emelése, és ezáltal a szektorban a jövedelemtermelő képesség növelése érdekében. Hogy az éjszakai és hétvégi „gyógykezelés” ne kerüljön illetéktelen kezekbe, ne az legyen az állattartóban a levont tanulság, hogy „nem talál állatorvost égen-földön”. Mert speciális járványvédelmi képzettségünkből fakadó felismerő és azonnali cselekvő képességünk (pl. WNV, Rabies) egyes esetekben hozzájárulhat humán orvos kollégáink késedelem nélküli cselekvéséhez. Mert a normál szolgáltatói állatorvosi munkaidőn túl időnként – néha tudat alatt – fontos és sürgős járványvédelmi (zoonozisok) és élelmiszerlánc-biztonsági döntések meghozatalára is szükség van (ennek szerepkörnek a finanszírozása klasszikusan állami feladat lenne, hiszen a döntések eredménye a népgazdaság szintjén jelentkező haszonban mutatkoznak meg).

5.) Hogyan lehetne ügyeletet szervezni? Az biztos, hogy nincs olyan modell, ami a szektor minden szereplőjének megfelel. Van, aki egyáltalán nem kíván időt és energiát fektetni ügyeleti időszakban végzett munkába, van, aki megtenné, ha nem kellene annyit dolgoznia napközben, és van, aki szívesen végezné – természetesen megfelelőnek ítélt jövedelem ellenében. És olyan is van, aki most is ellát ügyeleti időszakban betegeket, úgy, hogy valójában igazából nincs megfizetve érte, és még kifejezetten fárasztó is ez számára. Van, aki az ügyeleti időszakban a háziorvosi jellegű ügyeletet tartja fontosabbnak, van, aki a központi kórházi ügyeletet gondolja szükségesnek. Van, aki szerint akkor megoldott az ügyelet, ha fizikailag elérhető közelségben (30-60 perc, azaz 30-60 km) van esély az állatorvosi szolgáltatás igénybevételére, van, aki szerint ez megoldott azzal, ha a fővárosban van ügyeleti szolgáltatás, és ezzel kipipálható az ügyelet. Vannak állatfajok, ahol az állat könnyen szállítható, a helyszíni betegellátásnak a lehetőségei korlátozottak, vannak állatfajok, ahol a szállítás nehézkes, vagy akár megoldhatatlan, ezért a helyszíni ellátás nem kikerülhető.

Melyek az ügyelet szervezésének legfőbb szempontjai?


1.) Az ügyeleti szolgálatot személyében természetes személy (önfoglalkoztató vagy alkalmazotti szerepkör) adja, DE a szervezés lehetősége, illetve a megfelelő feltételek kitalálása mindenképpen praxis szintű gondolkodást igényel (munkaadói felelősség). A praxis döntése, hogy szeretne-e, és tud-e nyújtani ügyeleti szolgáltatást, és a praxis felelőssége, hogy milyen munkafeltételeket tud ajánlani a munkavállalóinak, talál-e munkavállalót, aki el kívánja végezni ezt a tevékenységet. Ügyeletet tehát nem természetes személy állatorvos szervez, illetve működtet (a természetes személy végzi el persze a munkát fizikálisan), hanem mindig állatorvosi praxisok.

2.) Az ügyelet egyszerre társadalmi szerepvállalás és egyszerre gazdasági tevékenység, ezen szempontok elemzése, és a területi és szakági praxisvezetők részletes véleményének ismerete szükséges a probléma pontos és részletes feltárásához, illetve a lehetséges megoldások elemzéséhez.

3.) Az egyszemélyes praxisok ügyelet vállalása esetén elsősorban munkaidőben terhelődnének túl, az ügyelet működtetése gazdaságilag egyszerűbb lenne (az egyéni vállalkozói státusz, esetleg a kedvezményes adózás és az önfoglalkoztatás miatt), mint többszemélyes társas praxisok esetén.

4.) A nagyobb társas praxisok ügyelet vállalása esetén elsősorban anyagilag terhelődnének túl (az éjszakai illetve hétvégi bérek, bérpótlékok, járulékok miatt), a munkavállalók időbeni túlterheltsége jobban szervezhető, ha több a munkavállaló.
Minden esetben a megoldáshoz vezető út első lépése az állatorvoslásból származó jövedelem szintjének emelése. Az egységnyi időre jutó magasabb nyereség teremti meg a lehetőségét annak, hogy az állatorvosnak kevesebb munkaóra is elég legyen az életszínvonala biztonságos fenntartásához.

5.) Az egyszemélyes praxisban dolgozó ekkor nem lesz fáradt, a többszemélyes praxisban dolgozó pedig ekkor lesz beosztható úgy, hogy ez nem hátráltatja a praxis normál munkaidőben történő működtetését.

6.) Ha egy praxis esetlegesen (nem előre eltervezetten, nem átlátható elvek szerint) nyújt normál működési időn túl is elérhető szolgáltatást, ezzel a tervezhető ügyeleti szolgáltatás szervezésének és működtetésének esélyeit rontja, ezért az esetlegesség nemhogy nem javít, hanem még ront is az általános helyzeten.

7.) A kulcs annak a megértetése és kommunikációja, hogy a praxisok „sziget üzemben történő” működése társadalmilag ÉS gazdaságilag is hátrányosabb az ágazat egészére (és ezáltal a szereplőkre) nézve, mint a tevékenységek ágazati szintű összehangolása.

Egy szektoron belül az ágazati szereplők összehangolt működése mindig több jövedelem elérését teszi lehetővé, mint az össze nem hangolt működés.

8.) Az ügyelet vállalása is szolgáltatás, tehát egyszerre van szükség a felhasználói és szolgáltatói igények pontos ismeretére, piackutatásra, a felhasználók általi finanszírozási igény és lehetőség elemzésére, valamint a szolgáltatás lehetséges nyújtásának financiális és HR szempontjainak vizsgálatára.

Minden – a szolgáltató állatorvoslás területén felmerülő – problémakör vizsgálata során kulcsfontosságú a benne szereplők élethelyzetének pontos megismerése: a praxisok adatainak ismerete, állatorvosok munkakörülményeinek ismerete, egyéni vagy társas forma, életkor, nem, ellátott állatfajok stb. Ezek felmérése után kell megismerni a jelen állapotot a maga részletességében, és kidolgozni olyan földrajzi területre, állatfajra adaptált lehetőségeket, modelleket – pl. közösségi finanszírozás, praxisközösségek létrehozása –, melyeket a praxisvezetők segítségül vehetnek (a saját viszonyaik és lehetőségeik ismeretében) praxisaik jobb és gazdaságilag jövedelmezőbb működtetésének tervezéséhez.

A jövő tervezésének a kulcsa az állatorvosi szolgáltatás fenntarthatóságának megőrzése. Meg kell őriznünk azt, ami egy vállalkozást „állatorvosivá” tesz, ez a segítő szándék, a gyógyításba vetett hit, és az az erő, ami kell ahhoz, hogy átérezzük annak a szónak a jelentését, hogy „életmentés”. Emellett azonban fenntartható gazdasági modell szerint is kell működnünk, mert ha nem ezt tesszük, akkor gyorsan tönkretesszük mindazon feltételrendszert, ami alapján segítő tevékenységünket végezni tudjuk.

A világ állandóan változik, nekünk egyszerre kell megtalálni a változást, és az állandót.

“Először a vallás megette a hagyományt
a filozófia megette a vallást
a morál megette a filozófiát
az ész megette a morált
az utolsó fázis: az őrület megeszi az észt.”
(Hamvas Béla)